A blogról

Ez a blog a keresztény kisegyházak, evangéliumi gyülekezetek és mozgalmak keretében előforduló lelki abúzust, szellemi bántalmazást vizsgálja. Nem azokról a szektákról van szó, amelyek öngyilkosságokat követnek el, vagy amelyeknek tagjai összeköltöznek és elvonulnak külön élni a világtól egy hegytetőre, hanem azokról az evangéliumi gyülekezetekről, ahol az abúzus működése sokkal rafináltabb. Ezek a vallási közösségek nem társadalomra veszélyes szektaként van számon tartva, kívülről nézve ártalmatlanok, de a működésükben kultikus technikákat alkalmaznak, és nagyon sok egyén lelkén úgy hagynak nyomott, ahogyan a fizikai bántalmazás hagy nyomott a testen.

Lelki vagy spirituális abúzus (mivel a magyarban a spirituális vagy a szellemi szó túl tág értelmezést kaphat, ezért többnyire a lelki szót fogom használni a továbbiakban) előfordulhat bármilyen közösségben, hitrendszerben, bármelyik világvallásban, vagy más spirituális közösségekben. Bárhol történhetnek lelki abúzusok, ahol az emberek hitbeli élményekért csoportosulnak, de amikor az angolban a spiritual abuse fogalmat használják, akkor a leggyakrabban egy keresztény vagy ahhoz közel álló hitrendszerben létező káros, abuzív rendszerről beszélnek.

Egy keresztény felekezet, gyülekezet, szervezet, csoport, alapítvány, stb. tűzhet ki célul biblikus és korrekt célokat, vallhat alapvető keresztény igazságokat, évszázados hittételeket, és közben a gyakorlatban lelkileg rombolja a tagokat. Ez a rombolás megtörténhet névtől és hitvallástól függetlenül bármilyen felekezetben.

Nem a megnevezését vagy a hitvallását szokták megvizsgálni, hanem a működését.

A lelki abúzus nem egy új jelenség, mindig jelen volt a történelem során, a mai kor emberének azonban az új vallási mozgalmak, kisegyházak és gyülekezetek terjedésével válik egyre ismertebbé a fogalom. A kisegyházak terjedése kapcsolatban áll a fogyasztói társadalom értékválságának jelentkezésével. A hagyományos egyházi intézményben és vezetőkben megrendült az emberek bizalma, ám sokan szükségét érzik annak, hogy valamilyen spiritualitással közelítsenek az élethez, és olyan spirituális élményekben részesüljenek, amelyek láthatóak, kézzelfoghatóak. A modern világ gyors változásai közepette a létkérdésekre és az erkölcsi problémákra választ keresők könnyen a gyors, kész válaszokat kínáló gyülekezetekben köthetnek ki. Azt, hogy miért nem csatlakozik mégis mindenki, egyéni tényezők határozzák meg.

A „szektásság” megítélése azért nehéz egy csatlakozó egyén számára, mert az abúzus legtöbbször rafinált, rejtett módon megy végbe. A társadalom számára pedig azért nehéz a gyülekezet megítélése, mert ugyanaz a csoport az egyik egyén számára jelenthet szektaszerű életvitelt, agymosást és társadalmi elidegenedést a környezetétől, míg egy másik egyén számára kiteljesülést és társadalmi integrálódást.

A lelki abúzus legfelső lépcsőfokain álló keresztény csoportokat angolul a SACO-rövidítéssel illetik (Significantly Aberrant Christian Organizations) Ezek a gyülekezetek vallják a korszerű keresztény doktrínákat, de ellenőrzés alatt tartják tagjaik döntéseit és életét. Ken Blue szerint, ha valaki egy ilyen SACO-ban találja magát, annak menekülnie kellene a csoportból, mert ezek olyan jól fel vannak készülve a kritikák ellen és annyira teljes tagadásban élnek, hogy a szembesítés során az abuzált tag csak még több bántalmazást szenved.

Fontos megjegyezni, hogy az abuzív közösségek is felmutathatnak jó dolgokat. A modern korszellem által közvetített és manipulált értékvesztés közepette, érték- és erkölcsmegőrző szerepük vitatható, de nem haszontalan. Mind a társadalom, mind az egyén számára hasznos befolyást és tevékenységeket is folytatnak. A jó tevékenységek és jó hatások azonban nem mentesítik őket, nem szentesítik a súlyos visszaéléseket, ahogyan a jószándék sem. Egy abuzív családban is történnek jó dolgok, de ez nem semlegesíti a verést vagy az erőszakot, és egy jószándékú apa is tud olyan sokat ártani a gyerekének, mint egy szadista gyilkos.

Ha hallgatunk egy abúzusról, folyamatos visszaélésekről és bántalmazásokról, az a pártfogolását jelenti.

Az információk nem saját következtetések, hanem angol nyelvű weboldalak cikkeiből, de főként a következő könyvek felhasználásával készített tanulmány: Ken Blue: Healing Spiritual Abuse, Ronald M. Enroth: Churches that Abuse, Ronald Enroth: Recovering from Churches that Abuse, Stephen Arterburn & Jack Felton: Toxic Faith, David Johnson & Jeff Vanvonderen: The Subtle Power of Spiritual Abuse, Steve Hassan: Releasing The Bonds: Empowering People to Think for Themselves. Az angol nyelvű weboldalak linkjei itt találhatóak: LINKEK

Mit neveznek vallásos lelki abúzusnak?

A legtöbb ember érti azt a fogalmat, hogy gyerekbántalmazás,  érzelmi bántalmazás, szexuális bántalmazás, de kevesebbet hallott arról, hogy lelki vagy szellemi bántalmazás, esetleg spirituális erőszak. Sokat írtak már a megvert feleségekről, bántalmazott gyerekekről, ám az abuzált hívők eléggé tabutéma még.

Az abúzus (visszaélés) olyan negatív következményekkel járó cselekmény, amely egy folyamatosan gyakorolt rossz bánásmód – amikor valaki önző módon, más kárára visszaél valamivel, valakit vagy valamit helytelenül használ. Személyekkel kapcsolatban főleg az visszaélés, ha valaki beosztásával, hatalmával, erejével, kapcsolataival vagy egyéb lehetőségeivel él úgy, hogy ezzel mások testi-lelki egészségét, jólétét, biztonságát, jogait vagy életét veszélyezteti 

Spirituális, szellemi vagy lelki abúzusnak azt nevezik, amikor vallási autoritással, tekintéllyel rendelkező emberek visszaélnek a hatalmukkal és manipuláló, kontrolláló taktikákkal aláássák az egyéniséget. Az egyén hitét kihasználva bátorítják a vallásfüggőséget, és a közösség veszi át Isten szerepét az egyén életében, feltétlen engedelmességet kérve tőle. Nem egy új jelenség, mindig jelen volt a történelem során, de a mai kor emberének az új vallási mozgalmak, kisegyházak és gyülekezetek terjedésével válik egyre ismertebbé a fogalom.

A visszaélés attól válik abúzussá, hogy folyamatosan történik, és megváltoztathatatlan rendszer védi. Ken Blue azt írja könyvében, hogy szerinte minden gyülekezet vagy egyház, sőt, minden ember bizonyos fokig abuzív, mert mindnyájan kevesebbel kezeljük egymást, mint tökéletes szeretet. Ezért amikor arról beszélünk, hogy mi abuzív és mi nem, akkor óvatosaknak kell lennünk. Nem minden lelkészi tévedés abúzus, és nem minden visszaélés megy abúzusszámba, ezért egy-egy megtörténő esetnél fel kell mérnünk a visszaélés mértékét és gyakoriságát. Vannak olyan apróbb, egyszeri esetek, amikor egyszerűen csak szembesítjük az elkövetőt, majd megbeszéljük, megbocsátunk és vannak olyan ismétlődő esetek és olyan tipikusan abuzív csoportok, ahonnan az egyetlen jó megoldás a menekülés. Példaként: ha egy barát sértő megjegyzéseket tesz rám, legfeljebb egy vállrándítással elintézhetem, főleg, ha ez a viselkedés a barátomra nem jellemző. A visszaélés következő fokán állhat az, hogy ordítozom a gyerekemre vagy súlyosan elhanyagolom a feleségemet. Ők figyelmeztetnek erre, mire én változtatok a viselkedésemen. Ezt még mindig nem nevezzük abúzusnak. De ha valaki szisztematikusan veri a feleségét és a lányát, akkor ezt már jelenteni kell a rendőrségen. Vannak tehát olyan tévedések, ismétlődően visszás magatartások, amelyeket nem hívhatunk abúzusnak, ha igen, akkor túltágítjuk és túlterheljük a szó jelentését.

A visszaéléseknek sok formája létezik. Lehet olyan publikus és hangos is, mint egy lelkészi titoktartás nyilvánvaló megszegése a pulpitusról, személyek nyilvános szidása és kiátkozása. De lehet csendes is, mint amikor csak két-három gyülekezeti tag közt megy végbe. Lehet annyira extrém, mint a rendkívül veszélyes szektáknál, amikor a szektavezér nemi erőszakot hajt végre a női híveken, csoportos szexuális tevékenységekbe vagy tömeges öngyilkosságokba fajulnak az összejövetelek, de lehet annyira rafinált és felszín alatti dolog, mint hogy nagy nyomást érezzenek a tagok azt illetően, hogy hogyan öltözzenek, vagy, hogy újra és újra pénzt adjanak, esetleg sokkal többet annál, mint amennyit valójában szándékoztak.

Az abúzus létrejöttében fontos kérdés, hogy egy vallási csoporthoz csatlakozó ember egy érett személyiséggel rendelkező egyén döntés-e, aki személyisége egy részét akarja kibontakoztatni, vagy társadalmi és pszichológiai motivációk miatt hódol be ennek a vallásosságnak, belemenekülve egy ál-identitásba, másfajta problémái elől. Természetesen önmagában nem  probléma, ha valaki a hithez, vagy a valláshoz fordul segítségért, ám amikor az új vallási identitás elfojtja az egyén valódi személyiségét, és fókusza annyira beszűkül a vallási tevékenységre, hogy más társas kapcsolatai leépülnek, akkor az jele lehet annak, hogy egy kultikus csoport befolyása alá került. Éppen ezért egy gyülekezet besorolásánál az egyik alapvető meghatározó kérdés, hogy mennyire alkalmaz kontrollt; hogy mennyire bízza az egyénre a „lelki feladata” elvégzését, valamint, hogy a vallási fejlődés mennyire segíti a tag saját identitásának érlelődését, a vallási előírások mennyi teret hagynak a személyes identitásának a megőrzéséhez.

Abuzív-e a gyülekezeted?

Itt egy churchabuse.com - on található teszt, amely segít megvizsgálni, hogy mennyire abuzív a közösség, ahová járunk. Őszinte igennel vagy nemmel kell válaszolni magunknak az alábbi tizenkét kédésre: 

·        A gyülekezeted kontrollálja-e  az információáramlást?

·        A lelki vezetőd használ-e nyilvános megszégyenítést mint metódust, hogy elérje azt, hogy a követők engedelmeskedjenek?

·         Intoleráns-e a lelki vezetőd kérdések és kritikus vizsgálat esetén?

·         A lelki vezetőd kizárólagosan értelmezi-e az “igazságot”?

·         Van a lelki vezetődnek valótlan félelme a külvilággal kapcsolatban, olyanok, mint gonosz összeesküvések és üldözések?

·         Bátortalan vagy-e kapcsolatot tartani ex-gyülekezeti tagokkal, figyelmeztetve arra, hogy “gonoszak” és “tisztátalanok”?

·         A csoportod elhagyása egy másik csoportért egyenlő azzal, hogy elhagyod Istent?

·         A környezeted úgy látja-e a közösségedet, mint szektát?

·         A lelki vezetőd gonosz üldöztetésnek látja-e azt, ha őt kritizálják vagy megkérdőjelezik?

·         A lelki vezetőd céljai vették-e már át a helyét bármilyen személyes és egyéni érdekeknek?

·         Félsz-e attól, hogy megdorgálnak, kikerülnek vagy mellőznek, ha eltérő véleményt fejezel ki?

·         Volt gyülekezeti tagok gyakran ugyanazokat a lelki visszaéléseket mesélik és ugyanolyan sérelmi mintákat mutatnak?

Ha nemmel válaszoltad meg az összes tizenkét kérdést, akkor a gyülekezeted nagyon egészséges. 

Ha igennel válaszoltál háromra vagy többre, akkor a gyülekezeted az egészségtelenség jeleit mutatja. 

Ha hatnál több igent válaszoltál, a gyülekezeted nagyon egészségtelen. 

Ha nyolc vagy több igent válaszoltál, a gyülekezeted egy teljhatalmú szekta.

Az abúzust működtető elemek

A hierarchikus vezetőség meggondolatlan engedelmességhez vezethet. A karizmatikus vagy profetikus csoportok ajtót nyitnak az úgynevezett titkos kijelentéseknek, ami aláássa a kritikus gondolkodást. A szentségre törekvő mozgalmak perfekcionista beállítottságra nevelnek. Az apokaliptikus csoportok elutasítják a struktúrák és a kapcsolatok értékét a most és itt értelmében.

A soron következő témák nem teológiai értekezések doktrínákról, hanem azokat az elemeket veszik sorba, amelyek a vallásos lelki abúzus működését lehetővé teszik. A témával foglalkozó forrásmunkák egybehangzóan mind ezeket a jellegzetességeket sorolják. Előfordulhat, hogy egy-egy elem csak az egyik vagy csak a másik abuzív csoportnál fordul elő, ahogyan az is, hogy egyiknél enyhébben, míg a másiknál túlsúlyban. Az abuzív csoportok különbözhetnek egymástól egy-egy pontban, de mindegyiknél előfordul az elemek többsége.

A különbözőségek variálódásához két szempont szerint négyféle beállítottság különíthető el. Az a közös bennük, hogy a valóságot mindenik esetben eltorzítják.

a.       A pozitív dolgok kiszűrése – Ezek az emberek szelektív módon csak a negatívumokat hallják meg, ezért mindenhez negatívan állnak hozzá és mindent negatívan látnak, főleg magukat. A kákán is csomót keresnek, pozitív megjegyzésre vagy dicséretre azt válaszolják: "igen, de ..."

b.      A negatív dolgok kiszűrése – Ezek az emberek szelektív módon csak a pozitívumokat hallják meg. A pozitív érzés és gondolat fontosabb, mint az őszinteség és a valóság.

c.       Extrém objektivitás – Amikor a saját élettapasztalatot, szubjektív megélést kizárják, és csak az objektív tudás és dogmák számítanak.

d.      Extrém szubjektivitás – A szubjektív érzések válnak a valóság alapjává, minden ismeretet ennek rendelnek alá, mert úgy vélik, hogy a saját észlelés az, ami biztosan pontos.

1. Az autoritás

Mind Ronald Enroth, mind Ken Blue szerint az abuzív vezetők egy egészségtelen képet őrizgetnek a spiritualitásról, amikor olyan témákra fókuszálnak, mint az engedelmesség, alárendeltség és a hűség.

Egy abuzív közösségben a hívők piedesztálra emelik a pásztoraikat, számukra a vezető mintegy közbenjáró Isten és köztük. Azt vallják, hogy a vezetőséget Isten helyezte a pozíciójukba, és ezért az ők követése az irántuk való teljes, feltétlen engedelmességről szól. Ez a fajta vak hűség emel falat az abuzív rendszer köré. A vezetők bármit mondanak vagy prédikálnak, a közösség úgy fogadja, mint Isten üzenetét és akaratát. Aki megkérdőjelezi vagy kritizálja Isten felkentjét, az Istent kritizálja és az ő akaratában kételkedik. Az egyénnek bármilyen gondolata támad, bármilyen élettapasztalata van, ha az ütközik a vezető tanításaival, akkor azt mindenki a lelki éretlenség jeleként kezeli és megbízhatatlannak tekintik őt.

A zárt hitrendszerek tanítói azt sem szeretik, ha a hívő más, alternatív forrásokból is tanulmányozza a Szentírás értelmezését, a saját értelmezésüket tekintik az egyedüli igaznak.

Az ilyen csoportokban gyakoriak az autoritásról szóló prédikációk, ahogyan az engedelmességről, alázatról, alárendelésről, „krisztusi magatartásról” szólóak is.

A következő jelek árulkodhatnak arról, hogy egy vezető abuzív:

a.       A különlegesség érzése

A káros hitrendszerek vezetői rendkívüliséget igényelnek maguknak, szeretnek úgy pózolni, mint akiknek mindenkinél különlegesebb kapcsolatuk van Istennel. Olyan felsőbbrendű rendeltetést vagy küldetést vallanak a magukénak, amit senki más nem tud elvégezni. Fontosnak tartják hangoztatni, hogy maga Isten hívta el vagy kente fel őket a feladatra, és arra is gondjuk van, hogy a hívő számára misztikussá tegyék ezt. Sok vezető számol be arról, hogy az Úrtól kapott egy „különös kijelentést” vagy „nagy megtapasztalást” vagy „profetikus kinyilatkoztatást” vagy valamilyen „egyedi képességet”. Helyenként előfordulnak úgynevezett csodák, gyógyítási kísérletek, és meggazdagodás vagy bizonyos lelki sikerek válnak jeleivé annak, hogy az illetőt Isten felkente, felruházta, vagy egyszerűen csak különleges áldásban részesítette.

b.      A titulus

Szeretik nevük mellé odatenni a különféle megnevezéseket: pásztor, lelkész, püspök, doktor stb. Olyanok is vannak, akiket a közösségben még a legközelebbi barátaik, sőt családtagjaik is úgy hívnak, hogy (pl.) Pásztor János. Azok a szavak, amelyek arra hivatottak, hogy a funkciókat jelöljék, átmennek titulusba. Ken Blue szerint egy ilyen titulus kisajátítása egyenes arányban áll az igazi bizalom és autoritás hiányával. Egy igazi lelki vezető nevének nincs szüksége folyton elhangzó titulusra ahhoz, hogy tiszteletet kapjon, ahogyan nincs szüksége misztikusnak álcázott különös elhívásra sem ahhoz, hogy szavainak értéke legyen.

c.       A karizmatikus kommunikáció

Ami istentiszteleteken elhangzik a pulpitusról, az a hívek számára nem egyszerűen a lelkész prédikációja, hanem egyenesen az Úr szava. A lelki vezetők tehát rendelkeznek azzal a hatalommal, hogy elferdítsék az igazságot, de nemcsak a pozíciójuk miatt, hanem azért is, mert nagyon jól képzettek kommunikálás terén. Mindig is szerették az emberek, ha a papság tehetséges a szónoklásban, és ezért meg is jutalmazzák őket figyelmükkel. Éppen ez a szónoki adottság válik a visszaélés eszközévé, hiszen minél okosabb valaki a kommunikálásban, annál könnyebb a rosszat tennie úgy, hogy az jónak hangozzon.

A közvetlen kapcsolatokban a lelkészek barátnak akarnak tűnni, ezért olyan módon beszélnek, hogy meghittséget, bizalmat vagy kellemes légkört teremtsenek. Ez a légkör gyakran segíti őket abban, hogy elfedjék az önző céljaikat. A pulpituson kétfélék is lehetnek. Vannak, akik jópofák akarnak lenni, szórakoztatni, és vannak, akik a fennkölt beszédet részesítik előnybe, és olyan hangon prédikálnak onnan, mint akiknek szavai felruházott hatalommal bírnak. Vannak, akik úgy manipulálják a híveket, hogy a lelkiismeretüket próbálják megszólítani, kiragadott bibliai igeverseket felhasználva szégyenérzetet, félelmet, önvádat csikarnak ki belőlük. Indulattal beszélnek a bűnökről és a bűnös magatartásról, még akkor is, ha azokat ők is elkövetik. És vannak olyanok is, akik mindig szeretik a dolgokat nagyszerűbbnek beállítani, mint amilyenek valójában, és ezekben a közösségekben a negatív érzelmek lelki éretlenségként vannak kezelve.

Ken Blue „kedvencei” azok az abuzív vezetők, amelyek olyan emelkedett hangon prédikálnak, mintha szavalnának, szinte még a hangjukat is megváltoztatják. Valószínű azért, hogy Isten hangjának tűnjenek.

Paul Tournier írja: “Mindnyájunkban ott van, egy romboló és káros hatalomvágy, főleg azokban, akiknek a legtisztább a szándékuk, és ez kijátssza a legőszintébb önvizsgálatot is.” “Senki sem marad közönyös a lehetőség iránt, hogy úgy nézzenek fel rá, mint egy megmentőre.” Rámutat arra, hogy olyan embereknek, akik szociális munkát végeznek, orvosoknak, pszichológusoknak, és főként lelkészeknek, tisztában kell lenniük a manipulálási vágy kísértésével, és azzal, hogy akik segítségre szorulnak, azokat megpróbálják ellenőrzés alatt tartani. Hobart Freeman ezt mondja: “Az emberek szeretnek olyan tanítókat maguknak, akik különös kijelentésekről számolnak be, akik jeleket és csodákat ígérnek. Valami többre vágynak, mint csak egy Jézus Krisztussal való kapcsolat.”

 Úgy tűnik, hogy a mai, korszerű evangéliumi felekezetek többségének szüksége van evangéliumi gurukra, keresztény celebekre, hírességekre, szuper-pásztorokra és megagyülekezetekre, különféle tanítókra és szakikra, fergeteges showokra, és arra, hogy ezeket a pásztorokat nagy piedesztálra emeljék. Vajon mit árul el ez a társadalomról? Ahogyan David Gill megjegyezte: “Hősöket akarunk! Biztosítva akarunk lenni afelől, hogy valaki tudja, mi megy végbe ebben az őrült világban. Egy anyát vagy apát akarunk, akire támaszkodhatunk. Forradalmi hős figurákat akarunk, akik megmondják, hogy mivel töltsük az időnket az elragadtatásig.  Masszírozzuk ezeknek az embereknek az egojukat és kanonizáljuk a véleményüket. Pisszenés nélkül elfogadjuk a hibáikra és kilengéseikre adott magyarázatokat.”

James I. Packer emlékeztet a Christianity Today-ben, a mai evangéliumi világ a személyiségkultusz alatt nyög. A kortárs evangéliumi közönség valósággal tévedhetetlenségig magasztal fel bizonyos egyéneket. „Témáról témára nevekkel, emberekkel érvelnek: Billy Graham / Martyn Lloyd-Jones / John Wimber / John Stott / Chuck Swindoll / Elisabeth Elliot / R. C. Sproul / (írd ide a kedvenc vallási figurádat)”

Minden közösségnek joga megkérdőjelezni a vezetőjét. Joga van megkérdezni tőle azt is, hogy mi motiválja őt arra, hogy gyülekezeti vezető legyen.  A közösségeknek komolyan kellene keresniük a bizonyítékokat (a gyümölcsöket) a vezetőjük életében és szolgálatában, megvizsgálva, hogy azok találnak-e az általa meghatározott motivációkkal, hiszen ahogyan Philip Keller mondja a Predators in Our Pulpits című könyvében: „A legnagyobb fenyegetés a mai egyház számára nem kintről jön, hanem bentről, a saját vezetősége köréből.”