Mit neveznek vallásos lelki abúzusnak?

A legtöbb ember érti azt a fogalmat, hogy gyerekbántalmazás,  érzelmi bántalmazás, szexuális bántalmazás, de kevesebbet hallott arról, hogy lelki vagy szellemi bántalmazás, esetleg spirituális erőszak. Sokat írtak már a megvert feleségekről, bántalmazott gyerekekről, ám az abuzált hívők eléggé tabutéma még.

Az abúzus (visszaélés) olyan negatív következményekkel járó cselekmény, amely egy folyamatosan gyakorolt rossz bánásmód – amikor valaki önző módon, más kárára visszaél valamivel, valakit vagy valamit helytelenül használ. Személyekkel kapcsolatban főleg az visszaélés, ha valaki beosztásával, hatalmával, erejével, kapcsolataival vagy egyéb lehetőségeivel él úgy, hogy ezzel mások testi-lelki egészségét, jólétét, biztonságát, jogait vagy életét veszélyezteti 

Spirituális, szellemi vagy lelki abúzusnak azt nevezik, amikor vallási autoritással, tekintéllyel rendelkező emberek visszaélnek a hatalmukkal és manipuláló, kontrolláló taktikákkal aláássák az egyéniséget. Az egyén hitét kihasználva bátorítják a vallásfüggőséget, és a közösség veszi át Isten szerepét az egyén életében, feltétlen engedelmességet kérve tőle. Nem egy új jelenség, mindig jelen volt a történelem során, de a mai kor emberének az új vallási mozgalmak, kisegyházak és gyülekezetek terjedésével válik egyre ismertebbé a fogalom.

A visszaélés attól válik abúzussá, hogy folyamatosan történik, és megváltoztathatatlan rendszer védi. Ken Blue azt írja könyvében, hogy szerinte minden gyülekezet vagy egyház, sőt, minden ember bizonyos fokig abuzív, mert mindnyájan kevesebbel kezeljük egymást, mint tökéletes szeretet. Ezért amikor arról beszélünk, hogy mi abuzív és mi nem, akkor óvatosaknak kell lennünk. Nem minden lelkészi tévedés abúzus, és nem minden visszaélés megy abúzusszámba, ezért egy-egy megtörténő esetnél fel kell mérnünk a visszaélés mértékét és gyakoriságát. Vannak olyan apróbb, egyszeri esetek, amikor egyszerűen csak szembesítjük az elkövetőt, majd megbeszéljük, megbocsátunk és vannak olyan ismétlődő esetek és olyan tipikusan abuzív csoportok, ahonnan az egyetlen jó megoldás a menekülés. Példaként: ha egy barát sértő megjegyzéseket tesz rám, legfeljebb egy vállrándítással elintézhetem, főleg, ha ez a viselkedés a barátomra nem jellemző. A visszaélés következő fokán állhat az, hogy ordítozom a gyerekemre vagy súlyosan elhanyagolom a feleségemet. Ők figyelmeztetnek erre, mire én változtatok a viselkedésemen. Ezt még mindig nem nevezzük abúzusnak. De ha valaki szisztematikusan veri a feleségét és a lányát, akkor ezt már jelenteni kell a rendőrségen. Vannak tehát olyan tévedések, ismétlődően visszás magatartások, amelyeket nem hívhatunk abúzusnak, ha igen, akkor túltágítjuk és túlterheljük a szó jelentését.

A visszaéléseknek sok formája létezik. Lehet olyan publikus és hangos is, mint egy lelkészi titoktartás nyilvánvaló megszegése a pulpitusról, személyek nyilvános szidása és kiátkozása. De lehet csendes is, mint amikor csak két-három gyülekezeti tag közt megy végbe. Lehet annyira extrém, mint a rendkívül veszélyes szektáknál, amikor a szektavezér nemi erőszakot hajt végre a női híveken, csoportos szexuális tevékenységekbe vagy tömeges öngyilkosságokba fajulnak az összejövetelek, de lehet annyira rafinált és felszín alatti dolog, mint hogy nagy nyomást érezzenek a tagok azt illetően, hogy hogyan öltözzenek, vagy, hogy újra és újra pénzt adjanak, esetleg sokkal többet annál, mint amennyit valójában szándékoztak.

Az abúzus létrejöttében fontos kérdés, hogy egy vallási csoporthoz csatlakozó ember egy érett személyiséggel rendelkező egyén döntés-e, aki személyisége egy részét akarja kibontakoztatni, vagy társadalmi és pszichológiai motivációk miatt hódol be ennek a vallásosságnak, belemenekülve egy ál-identitásba, másfajta problémái elől. Természetesen önmagában nem  probléma, ha valaki a hithez, vagy a valláshoz fordul segítségért, ám amikor az új vallási identitás elfojtja az egyén valódi személyiségét, és fókusza annyira beszűkül a vallási tevékenységre, hogy más társas kapcsolatai leépülnek, akkor az jele lehet annak, hogy egy kultikus csoport befolyása alá került. Éppen ezért egy gyülekezet besorolásánál az egyik alapvető meghatározó kérdés, hogy mennyire alkalmaz kontrollt; hogy mennyire bízza az egyénre a „lelki feladata” elvégzését, valamint, hogy a vallási fejlődés mennyire segíti a tag saját identitásának érlelődését, a vallási előírások mennyi teret hagynak a személyes identitásának a megőrzéséhez.