A vallásfüggőség

Szeretünk olyan függőségekről beszélni, mint alkoholizmus, drogok, nikotin, és közben hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy ennyiben nem merül ki a függőség témája. Amikor egy személy abnormális kapcsolatot alakít ki egy hangulatváltozást okozó anyaggal, vagy tapasztalattal, és ennek életromboló következményei vannak, akkor szenvedélybetegség jön létre.

Viselkedési addikciók kapcsán olyan viselkedési formákról szoktak beszélni, amelyeknél a függőséget nem valamilyen kémiai szer, hanem egyéb viselkedés váltja ki. (pl. munkafüggőség, testedzésfüggőség, vásárlási kényszer, játékszenvedély, internetfüggőség, szex- és szerelemfüggőség, társfüggőség, kényszeres gyűjtögetés, evés zavarok stb.) A szakkönyvek ide sorolják a vallásfüggőséget is. Ezek többségükben mind olyan viselkedések, amelyek az emberi élet normális, mindennapi tevékenységének részét képezik, függősséggé akkor válnak, amikor annyira túlzottá, vagy kórossá válnak, hogy az élet egyéb dolgai elveszítik jelentőségüket, örömszerző jellegüket és kiszorulnak. A viselkedés uralni kezdi az egyén életét. A viselkedési addikciók mindegyikét a túlzás jellemzi, lényege pontosan abban áll, hogy a normál mérték már nem okoz örömet, nem nyújt kielégülést számára.

A függőségek fájdalomcsillapítók, gyors menekülést, pillanatnyi megoldást ígérnek, arra irányulnak, hogy az életet elviselhetőbbé tegyék, elkerüljük a fájdalmat és a belső konfliktusokat.  Először segítenek, megkönnyebbüléshez jutatnak, aztán később valamilyen formában a halálunkat okozzák. Elviselhetőbbé teszik az életet, majd izolációt eredményeznek. Az egyén képtelenné válik megoldani a problémáit, a valóságtól eltávolodik, majd az arról alkotott képe eltorzul.

A szenvedélybeteg elhanyagolja életének korábban fontosnak számító dolgait, nem tud időt fordítani családjára, barátaira, párkapcsolatára, a függőség kielégítése mindezek elé kerül.

Az elitista érzések és fóbiák beépítése, a vallási formaságok és praktikák gyakorlásából szerzett énkép, a dicsőítő énekek közben megélt nagy érzelmi felindulásoktól való függőség – mind a vallásfüggőség jelei lehetnek.

Mint minden függőség esetében, egyik klasszikus tünete ennek a betegségnek is a tagadás. Azok az emberek, akik vallásfüggőségben szenvednek, nem gondolják úgy, hogy problémájuk lenne, függőségre pedig semmiképp sem gondolnának. Ez főleg azért is van így, mert amit ők csinálnak, az általában úgy van nézve, mint valami „jó” és nem úgy, mint valami káros. Az a nő, aki minden beszélgetésében a bibliából idéz, és majdnem minden mondatát úgy fejezi be, hogy „ámen?” vagy, hogy „dicsőség az Úrnak” meg hogy „halleluja” úgy gondolja, hogy ő ezért egy nagyon lelki, szellemi ember, és Isten megáldja őt azért, amiért így beszél. Ha rákérdezel és szembesíteni próbálod, akkor bizonyára előadást fog tartani arról, hogy a világ milyen csúnyán beszél. Az a férfi, aki minden egyes gyülekezeti alkalmon részt vesz és tizedet fizet, még akkor is, ha az adóját nem fizette ki, és ott ül, akkor is, ha a gyerekének szüksége lenne rá otthon, nem fogja elhinni neked, hogy ő vallásfüggőségben szenved, hanem azt mondja, hogy: „égek Jézusért” vagy esetleg azt, hogy inkább függjön Istentől, mint drogoktól. Sajnos ezek az emberek legtöbb esetben nagyon sok érzelmi szenvedést, éretlenséget és fájdalmat takargatnak a vallási megszállottságukkal. Vallásos aktivitásuk ideiglenes menekülést biztosít számukra. Általuk elfelejthetik a múlt fájdalmait és sikertelenségeit, elrejthetik az igazi, felszín alatti érzelmeket és problémákat, és eláshatják a tartalmas lelki megértés hiányát.

Az abuzív rendszernek szüksége van a vallásfüggőkre és azok tagadására. Ilyen tagadással egy adott idő után a tag átlépi azt a vonalat, amikor már képtelen meglátni azt, ami valójában történik körülötte, és a teljesen beteges vagy önpusztító, súlyos dolgok is normálisnak tűnnek számára. A valóság torzított érzékelése lesz tanult tehetetlenségének a jele.

A vallásfüggőség megvizsgálása talán választ adhat arra a kérdésre is, hogy mi valójában a különbség egy hívő és egy vallásos között. A vallásfüggők számára ugyanis a gyülekezet egyenlővé válik Istennel, és a gyülekezeti élet, az ottani megtapasztalások jelentik az Istennel való kapcsolatot.

A vallásfüggők valójában közösségük legjobb munkásai, „tökéletes” kereszténynek néznek ki, minden gyülekezeti alkalmon részt vesznek, s közben magánéletük a háttérben tartalmatlanná majd diszfunkcionálissá válik. Vannak pl. nők, akik minden egyes gyülekezeti alkalmon részt vesznek, vasárnapi iskolában oktatnak, missziói utakra mennek, és közben elhidegülnek a férjüktől, elhanyagolják a gyermeküket. Mivel azonban közösségüknek legjobb és legtöbbet dicsért tagjai, így a „működési zavart” az életükben nem csak figyelmen kívül hagyja a gyülekezet, hanem akár passzívan jutalmazhatja is az elismeréssel.

Egy vallásfüggőnek a béke, amit elér, nem Istentől jövő belső béke, hanem a problémák elkerülésébe zsibbad bele, vagy a saját vallásos erőfeszítéseivel enyhít belső bizonytalanságain és félelmein. Az Isten dicsérete és imádása csodálatos élmény, sokuk ezt arra használja, hogy érzelmi magasságokba lendíthesse magát. Mindez egyre messzebb viszi őket az egészséges, fejlődő hittől. Egy idő után már csak akkor képesek jó érzésekre, örömre, ha dicséretbe ringathatják magukat, anélkül az életben nincs semmilyen érzelmi élményük.

A vallásfüggőséget sok más viselkedési addikcióval ellentétben azért nehéz észrevenni, mert az indíték az, ahol tetten érhető.

Veszélyeit könnyű felismerni akkor, amikor egy iszlám fundamentalista önmagát felrobbantja. Az öngyilkos merénylő ilyenkor nemcsak önmagának árt, hanem nagyon sok ártatlan életet bánt tette során. Lehet, hogy nem ennyire látványos és nyilvánvaló, de egy vallásfüggőségben szenvedő fundamentalista keresztény is ugyanennyi szenvedést okozhat önmagának és másoknak. Bombáját úgy hívják a szakemberek: toxikus hit.