Mind Ronald
Enroth, mind Ken Blue szerint az abuzív vezetők egy egészségtelen képet
őrizgetnek a spiritualitásról, amikor olyan témákra fókuszálnak, mint az
engedelmesség, alárendeltség és a hűség.
Egy abuzív
közösségben a hívők piedesztálra emelik a pásztoraikat, számukra a vezető
mintegy közbenjáró Isten és köztük. Azt vallják, hogy a vezetőséget Isten
helyezte a pozíciójukba, és ezért az ők követése az irántuk való teljes,
feltétlen engedelmességről szól. Ez a fajta vak hűség emel falat az abuzív
rendszer köré. A vezetők bármit mondanak vagy prédikálnak, a közösség úgy
fogadja, mint Isten üzenetét és akaratát. Aki megkérdőjelezi vagy kritizálja
Isten felkentjét, az Istent kritizálja és az ő akaratában kételkedik. Az
egyénnek bármilyen gondolata támad, bármilyen élettapasztalata van, ha az ütközik
a vezető tanításaival, akkor azt mindenki a lelki éretlenség jeleként kezeli és
megbízhatatlannak tekintik őt.
A zárt
hitrendszerek tanítói azt sem szeretik, ha a hívő más, alternatív forrásokból
is tanulmányozza a Szentírás értelmezését, a saját értelmezésüket tekintik az
egyedüli igaznak.
Az ilyen
csoportokban gyakoriak az autoritásról szóló prédikációk, ahogyan az
engedelmességről, alázatról, alárendelésről, „krisztusi magatartásról” szólóak is.
A következő jelek
árulkodhatnak arról, hogy egy vezető abuzív:
a.
A
különlegesség érzése
A káros hitrendszerek vezetői rendkívüliséget igényelnek maguknak,
szeretnek úgy pózolni, mint akiknek mindenkinél különlegesebb kapcsolatuk van
Istennel. Olyan felsőbbrendű rendeltetést vagy küldetést vallanak a magukénak,
amit senki más nem tud elvégezni. Fontosnak tartják hangoztatni, hogy maga
Isten hívta el vagy kente fel őket a feladatra, és arra is gondjuk van, hogy a
hívő számára misztikussá tegyék ezt. Sok vezető számol be arról, hogy az Úrtól
kapott egy „különös kijelentést” vagy
„nagy megtapasztalást” vagy „profetikus kinyilatkoztatást” vagy
valamilyen „egyedi képességet”. Helyenként
előfordulnak úgynevezett csodák, gyógyítási kísérletek, és meggazdagodás vagy
bizonyos lelki sikerek válnak jeleivé annak, hogy az illetőt Isten felkente,
felruházta, vagy egyszerűen csak különleges áldásban részesítette.
b.
A
titulus
Szeretik nevük
mellé odatenni a különféle megnevezéseket: pásztor, lelkész, püspök, doktor
stb. Olyanok is vannak, akiket a közösségben még a legközelebbi barátaik, sőt
családtagjaik is úgy hívnak, hogy (pl.) Pásztor János. Azok a szavak, amelyek
arra hivatottak, hogy a funkciókat jelöljék, átmennek titulusba. Ken Blue
szerint egy ilyen titulus kisajátítása egyenes arányban áll az igazi bizalom és
autoritás hiányával. Egy igazi lelki vezető nevének nincs szüksége folyton
elhangzó titulusra ahhoz, hogy tiszteletet kapjon, ahogyan nincs szüksége
misztikusnak álcázott különös elhívásra sem ahhoz, hogy szavainak értéke
legyen.
c.
A
karizmatikus kommunikáció
Ami istentiszteleteken elhangzik a pulpitusról, az a hívek számára nem
egyszerűen a lelkész prédikációja, hanem egyenesen az Úr szava. A lelki vezetők
tehát rendelkeznek azzal a hatalommal, hogy elferdítsék az igazságot, de
nemcsak a pozíciójuk miatt, hanem azért is, mert nagyon jól képzettek
kommunikálás terén. Mindig is szerették az emberek, ha a papság tehetséges a szónoklásban,
és ezért meg is jutalmazzák őket figyelmükkel. Éppen ez a szónoki adottság
válik a visszaélés eszközévé, hiszen minél okosabb valaki a kommunikálásban,
annál könnyebb a rosszat tennie úgy, hogy az jónak hangozzon.
A közvetlen kapcsolatokban a lelkészek barátnak akarnak tűnni, ezért olyan
módon beszélnek, hogy meghittséget, bizalmat vagy kellemes légkört teremtsenek.
Ez a légkör gyakran segíti őket abban, hogy elfedjék az önző céljaikat. A
pulpituson kétfélék is lehetnek. Vannak, akik jópofák akarnak lenni,
szórakoztatni, és vannak, akik a fennkölt beszédet részesítik előnybe, és olyan
hangon prédikálnak onnan, mint akiknek szavai felruházott hatalommal bírnak.
Vannak, akik úgy manipulálják a híveket, hogy a lelkiismeretüket próbálják
megszólítani, kiragadott bibliai igeverseket felhasználva szégyenérzetet,
félelmet, önvádat csikarnak ki belőlük. Indulattal beszélnek a bűnökről és a bűnös
magatartásról, még akkor is, ha azokat ők is elkövetik. És vannak olyanok is,
akik mindig szeretik a dolgokat nagyszerűbbnek beállítani, mint amilyenek
valójában, és ezekben a közösségekben a negatív érzelmek lelki éretlenségként
vannak kezelve.
Ken Blue „kedvencei” azok az abuzív vezetők, amelyek olyan emelkedett
hangon prédikálnak, mintha szavalnának, szinte még a hangjukat is
megváltoztatják. Valószínű azért, hogy Isten hangjának tűnjenek.
Paul Tournier írja: “Mindnyájunkban
ott van, egy romboló és káros hatalomvágy, főleg azokban, akiknek a legtisztább
a szándékuk, és ez kijátssza a legőszintébb önvizsgálatot is.” “Senki sem marad közönyös a lehetőség iránt,
hogy úgy nézzenek fel rá, mint egy megmentőre.” Rámutat arra, hogy olyan
embereknek, akik szociális munkát végeznek, orvosoknak, pszichológusoknak, és főként
lelkészeknek, tisztában kell lenniük a manipulálási vágy kísértésével, és
azzal, hogy akik segítségre szorulnak, azokat megpróbálják ellenőrzés alatt
tartani. Hobart Freeman ezt mondja: “Az
emberek szeretnek olyan tanítókat maguknak, akik különös kijelentésekről
számolnak be, akik jeleket és csodákat ígérnek. Valami többre vágynak, mint
csak egy Jézus Krisztussal való kapcsolat.”
Úgy tűnik, hogy a mai, korszerű evangéliumi felekezetek
többségének szüksége van evangéliumi gurukra, keresztény celebekre,
hírességekre, szuper-pásztorokra és megagyülekezetekre, különféle tanítókra és
szakikra, fergeteges showokra, és arra, hogy ezeket a pásztorokat nagy
piedesztálra emeljék. Vajon mit árul el ez a társadalomról? Ahogyan David Gill
megjegyezte: “Hősöket akarunk! Biztosítva
akarunk lenni afelől, hogy valaki tudja, mi megy végbe ebben az őrült világban.
Egy anyát vagy apát akarunk, akire támaszkodhatunk. Forradalmi hős figurákat
akarunk, akik megmondják, hogy mivel töltsük az időnket az elragadtatásig. Masszírozzuk ezeknek az embereknek az
egojukat és kanonizáljuk a véleményüket. Pisszenés nélkül elfogadjuk a hibáikra
és kilengéseikre adott magyarázatokat.”
James I. Packer emlékeztet a Christianity Today-ben, a mai evangéliumi világ a személyiségkultusz
alatt nyög. A kortárs evangéliumi közönség valósággal tévedhetetlenségig
magasztal fel bizonyos egyéneket. „Témáról
témára nevekkel, emberekkel érvelnek: Billy Graham / Martyn Lloyd-Jones / John
Wimber / John Stott / Chuck Swindoll / Elisabeth Elliot / R. C. Sproul / (írd
ide a kedvenc vallási figurádat)”
Minden közösségnek joga megkérdőjelezni a vezetőjét. Joga van megkérdezni
tőle azt is, hogy mi motiválja őt arra, hogy gyülekezeti vezető legyen. A közösségeknek komolyan kellene keresniük a
bizonyítékokat (a gyümölcsöket) a vezetőjük életében és szolgálatában,
megvizsgálva, hogy azok találnak-e az általa meghatározott motivációkkal,
hiszen ahogyan Philip Keller mondja a Predators
in Our Pulpits című könyvében: „A
legnagyobb fenyegetés a mai egyház számára nem kintről jön, hanem bentről, a
saját vezetősége köréből.”
Fontos és (magyar nyelven) hiánypótló meglátások, köszönöm!
VálaszTörlésKrisztamami [krisztamami.wordpress.com]
Az általam valamenyire . ismert International missions team. mutatja a szekták jeleit, a fentiek alapján.
VálaszTörlésAz általam valamenyire . ismert International missions team. mutatja a szekták jeleit, a fentiek alapján.
VálaszTörlés