Kik az áldozatok?

1997-ben az Egyesült Államokban a US Census jelentése szerint több, mint tíz millió ember tartozott a létező háromezer destruktív egyház vagy szekta valamelyikébe.

A nyugati kultúrában, amelyben általában senkit sem kényszerítenek törvénnyel vagy szociálisan, hogy csatlakozzon egy felekezethez, a lelki abuzőröknek szükségük van áldozataik önkéntes hozzájárulására ahhoz, hogy működhessenek. Amikor valaki egy ilyen közösséghez csatlakozik, akkor nem megigézett bábként engedelmeskedik, hanem az akkor rendelkezésére álló információk és élettapasztalata alapján dönt. A nemzetközileg igazolt statisztikák bizonyítják, hogy az emberek többsége a reklámfogások és a lelki nyomás ellenére képes nemet mondani a manipuláló vallási csoportoknak. Akkor vajon mi indít egyeseket arra, hogy hozzájáruljanak egy ártalmas közösség működéséhez?

Azok az emberek, akik áldozatául esnek a lelki abúzusnak, hitüket komolyan vevő emberek. Elég sok esetben előfordul, hogy minél komolyabban veszi valaki a hitét, annál hajlamosabb a rendszer tagjává lenni. Ezek az emberek tehát nem bolondok, nem buták, amiért ilyen csoportba kerültek. A legintelligensebb emberekkel is megtörténhet, ha komolyan veszik a hitüket. Ezek az egyének erkölcsösek, idealisták, esetleg naivak, őszintén keresik Istent és szeretnék jobban megismerni őt. Csatlakozásukkor barátokra, keresztyén értékrendszerre, irányra és célokra, rengeteg támogatásra és segítségre találnak. A felmerülő problémákért is magukat fogják okolni.

Hit terén sok ember vágyik valami bizalmasabbra és személyesebbre, mint amit a hagyományos egyházak gyakran nyújtani szoktak. A hagyományos egyházakban ugyanis az emberek idegenekként összegyűlnek, aztán távoznak, mint idegenek és az életükre a találkozás nem volt semmilyen hatással. Mások egy sokkal karizmatikusabb dicsőítési stílust kedvelnek, és ez a hagyományos egyházakban nem lehetséges. Megvan annak az élménynek az izgalma, hogy valami új történik az életében, valami sokkal több, mint ami eddig volt. Jelentős ok a család-szerű környezet vonzása is. Ahogy valaki egy levelében írta Ronald Enrothnak: “Egyik legjobb dolog a csoporttal kapcsolatban az volt, hogy egy olyan embernek, mint én, a család hangulatát és a valahová tartozás érzését adta meg, és abban részem mindaddig nem volt.”

Sokan nincsenek tudatában, hogy lelki visszaélés áldozatai és manipulálják őket, csak egy idő után azt érzik, hogy megfáradtak és boldogtalanok. Miért maradnak mégis ezek az emberek a rendszerben? Közülük sokan megtanulták már addigi életük során, hogyan legyenek áldozatok. Megtanulták a tehetetlenséget, mert már megtapasztaltak olyan kapcsolatokat, amelyek felkészítették őket arra, hogy bántalmazzák őket, illetve nem készítik fel őket arra, hogy ellenálljanak a bántalmazásnak. Sőt, többségük jól érzi magát egy ilyen közösségben, szívesen kerül bele ilyen függő helyzetbe, keresi, vonzza, mert ez kielégíti bizonyos (nem tudatos) lelki igényeit.

Több szakértő vizsgálja azt, hogy egyes hívők miért hajlamosabbak – hiszen azért nem minden hitét komolyan vevő ember esik áldozatául egy abuzív közösségnek –, és bár ez lehet egyénenként változó, rengeteg eset tanulmányozása során megállapítottak néhány olyan közös tényezőt, amit megfigyeltek azon emberek többségénél, akik hajlamosak a vallásfüggőségre és az abuzív rendszerek működtetésére.

1. Alacsony önértékelés, gyenge énkép

Az emberek könnyebben áldozatául esnek a megfelelés kényszerének, ha nem értékelik önmagukat, vagy ha nincsenek saját véleményeik, saját hitük. Izoláltnak, meghasonlottaknak érzik magukat, és szeretnének elfogadva, valahová tartozónak válni. Az esetleges gyerekkori traumákat könnyen elfelejthetik abban az eufóriában, amit a gyülekezeti törődés nyújt. Radikális döntéseket hoznak arra nézve, hogy bízni fognak, és ezt bizonygatásokkal támasztják alá. Függőségük odáig vezet, hogy hinni fogják a hihetetlent is, ha ez egy perc megnyugvást is adhat nekik. Nem látják a kihasználásukat, mert egész életükben kihasználtak voltak, így amiben benne vannak, az teljesen normálisnak tűnik az számukra.

2. Szigorú szülők

A szokások rabjai vagyunk, amit ismerünk, azzal kényelemben élünk. Ha valakinek gyermekkorában szigorú, rideg szülei voltak, könnyen hajlamossá válik arra, hogy majd felnőttként is csüngjön valakin, aki szigorú elvárásokat támaszt feléje, és megmondja neki a határokat. Az ilyen ember egyenesen vonzza az őt manipulálni akarókat az életébe. Az is lehet, hogy közülük némelyeknek rejtett vágyuk megjavítani egy szigorú rendszert, mert ezáltal kívánják titokban felszabadítani magukat arra, hogy élvezzék az életet.

Egy gyereknek olyan istenképe alakul ki, amilyenek a szülei. A szülei jelképezik Istent. Megtörténhet, hogy sokan felnőttként sem tudnak szabadulni attól az istenképtől, amelyet tudatalatt a szüleikről mintáztak önmaguknak.

3. Apa nélküli gyermekkor

Rengetegen nőnek fel apa nélkül, a vezetettség biztonságtudata nélkül, közülük sokan nagyon érzékenyek lehetnek egy vezető, egy apa szerepében pózoló figyelmére.

4. Korábbi bántalmazások áldozatai

A gyerekbántalmazások gyakran további áldozatúsághoz vezetnek, mert az egyén mártír-komplexusban szenved. A gyerekkori bántalmakat átéltek gyakran szeretetlennek és elidegenedetteknek érzik magukat, a szégyen és az elveszettség érzései működtetik őket. 

5. Sikertelenség

Ők azok, akik kevés sikert könyvelhettek el maguknak az életben. Bármilyen csoporthoz vonzódni fognak, amelyik elfogadást ígér nekik. Hasznos szerepet szeretnének maguknak valami fontosban és ezért akár áldozatokra is képesek.

Veszélyben vannak még a frissen elváltak vagy azok, akik valamilyen nagy krízisen mennek keresztül, esetleg kiszakadtak természetes környezetükből, családi kapcsolataikból.

 Azok, akiknek nem tetszik vagy nem elég a realitás, amelyben élnek, akik nem tanultak meg döntéseket hozni és felelősséget vállalni, valamint azok, akik gyorsan minden kérdésükre instant válaszokat akarnak.

A legnagyobb veszélyben talán mégis az identitásukat kereső 18-25 év közötti fiatalok vannak, és a statisztikák szerint is a legtöbb betoborzott csatlakozó a 18-30 közötti korosztályból kerül ki. Őket Ken Blue úgy nevezi, hogy a narcisztikus követők

A legtöbb fiatal szereti a hősöket, és hőst akar magának. Szeretnének valakit, aki jól boldogul egy veszett világgal. Szeretnének egy apát vagy egy nagyobb testvért, aki közreműködik az életükben, akire lehet támaszkodni. Ha úgy vélik, hogy megtalálták őt, akkor hihetetlen autoritást és hatalmat adnak neki. Elnézik a hibáit, racionalizálják és mentegetik a túlkapásait. Úgy viselkednek, mintha az ők kiváltsága lenne, hogy a vezető felhasználja, kihasználja őket a saját „nemes” céljaira. Inkább szövetkeznek és abuzáltakká válnak, minthogy ne tegyenek semmi fontosat, a maguk vizén evezve. Az identitás feláldozása kevés ár azért, hogy egy különleges csoportba tartozhassanak.

A fiatal és idealista különösen érzékeny a messiásokra. Éppen eleget élt, hogy tudja a világról és a saját életéről is, hogy eléggé hitvány és sikertelen, csak még ahhoz nem élt eleget, hogy tudja, a megoldások komplexek. Az önigazult messiások gyors, egyszerű, fehér-fekete válaszokat tudnak neki adni az élet nagy kérdéseire. Megtörténik, hogy tehetetlennek érzik magukat a világgal és annak kísértéseivel szemben, így könnyen elfogadnak valakit, aki segít nekik döntéseket hozni és előírja számukra a határokat.

A fiatalok vonzódnak a nagy ügyekhez. Még az is kiváltságosnak tűnik nekik, hogy egy extrém csoportnak alávetik magukat, ha közben azt érzik, hogy valami nagyot tehetnek, amivel kicsit vagy nagyon, de megváltoztathatják a világot. Sajnos egy  nagy ügy szolgálása, éppen úgy, mint a drog vagy az alkohol, lehet egy menekülés a felnőtté válás és a személyes identitás  megvalósítása elől.

A tapasztalatlanság szintén közrejátszó faktor a fiataloknál. Még nincs elég élettapasztalatuk és emberismeretük, vezetőkkel kapcsolatban különösen nincs. Ha egy karizmatikus személyiségű vezető, aki biztosnak néz ki a dolgában, kijelenti, hogy ő tudja a kérdésre a válaszokat, a fiatal hinni fog neki.

Amerikai statisztikák szerint az abuzőrök és az áldozatok több mint 50%-a nőtt fel abuzív családban. Arteburn és Felton könyvükben a következő listát állították össze arról, hogy kik hajlamosabbak a vallásfüggőségre, milyen családi háttérrel szoktak rendelkezni:

• Abuzív szülő, gyakran az apa. Az abúzus fizikai, érzelmi vagy szexuális.
• Gondoskodást, becézést nélkülöző gyermekkor. Egyik szülő sem töltötte be a gyerek alapvető érzelmi szükségleteit.
• A elidegenedés érzése.  A gyermek elidegenedve érzi magát a családtól, és mindattól amit mások tökéletes világaként fog fel.
• Tökéletlen szülők perfekcionista magatartása. Szülők, akik elvárták a gyermeküktől, hogy ne hibázzon.
• Túl magas elvárások. A szülők elvárták a gyerektől mindannak a megvalósítását, ami nekik nem sikerült. 
• Alacsony elismerés. Bár a gyerek rengeteg energiát fektetett a teljesítményébe, a szülő sosem volt elégedett, és ritkán dicsérte.
• A szülők szenvedélybetegek. Gyakran egyik vagy mindkét szülő valamilyen függőségben élt: pl. alkohol.
• Hiányzó apa.  Az ilyen családban felnőtt gyermek érzékeny a férfi befolyásra.
• A mocskosság érzete. Egy korábbi abúzus vagy negatív figyelem a gyereket a szégyen és a mocskosság érzésével hagyja.
• Szegényes kapcsolatok. A gyerek fél megosztani másokkal a személyes életét, valóságát, érzelmileg elvágva érzi magát a barátoktól, és gyakran a destruktív kapcsolatokat keresi.
• Élő fantáziavilág. A valóság annyira elviselhetetlenné válik, hogy a gyerek fantáziavilágot alkot magának, és gyakran oda menekül.
• Megosztatlan érzelmek. Az otthon kevés szabadságot biztosított az érzelmek kifejezésére, és a gyermek sosem tanulta meg, hogyan kell megosztani az érzelmeket, és ez hogyan segítheti őt.