Kik az abuzőrök?

A bántalmazók nem születnek, hanem azzá válnak.

Fontos leszögezni, hogy nem mindig a lelkészek állnak az abuzőrök szerepében. A szerep mindig azé, akinél van a hatalom, és bár ritka, de esetenként megtörténhet, hogy a gyülekezet az abuzőr, és a lelkész az áldozat.

Azok, akik visszaélnek pozíciójukból fakadó hatalmukkal, nem mindnyájan és nem minden esetben, de elég sokan nincsenek tudatában, hogy mit cselekszenek, mert gyakran ők is visszaélés áldozatai. A vallási vezetőknek nem céljuk megbántani a követőiket, de annyira vallásfüggők és narcisztikusak abban, hogy Istennek nagyszerű munkát végezzenek, hogy észre sem veszik, milyen sebeket ejtenek, és hogyan tesznek tönkre életeket. Ha visszaélésekre figyelmeztetik őket, akkor többnyire azt válaszolják, hogy ők „mindenekelőtt Isten országát keresik”. Nem ismerik fel, hogy valójában annak az ajtaját zárják be. Ez a paradoxon sokszor intézményi szinten szokott megmutatkozni. Legtöbben meg vannak győződve, hogy azzal, ahogyan felelősségteljesen vezetni, tanítani és kontrollálni akarják az egyházukat, annak „tiszta” életét, azzal csak a szent feladatukat végzik. Hiszik és vallják, hogy Isten egy nap számonkéri tőlük, hogy mennyire vigyáztak azoknak az embereknek a lelki életére, akiket ő bízott rájuk.

A vezetők sok időt eltöltenek azzal, hogy a saját autoritásukra fókuszáljanak, és hogy másokat is emlékeztessenek erre, bár ezt az autoritást a pozíciójukból nyerik és nem a karakterükből fakadóan. Azért könnyű mégis követőket toborozniuk, mert ilyen vagy olyan módon vonzóak. A vonzóságuk legtöbbször abban áll, hogy mennyire őszintén elszántak és odaadóak Isten munkája iránt. A jó szándék azonban senkit sem jogosít fel arra, hogy bántalmazzon másokat. Ken Blue ír egy olyan Egyesült Államok nyugati partjain lévő gyülekezetről, amelyik utcamissziót végez a drogosok, prostituáltak és alkoholisták közt. A megtérők folytonos lelki tanácsadást kapnak, sőt átmeneti szállást és munkahelyet is. Ez mind jól hangzik, de számukra ára van a segítség elfogadásának, ugyanis a segített személynek fel kell adnia a döntéshozatali jogát, a vezetőjük el kezdi kontrollálni minden lépésüket. Megszabják nekik, hogy mibe öltözzenek, hogyan beszéljenek, kivel házasodjanak és hol éljenek, teljes függőségbe tartják őket. Amikor a vezetőket kérdőre vonták külsősök, akkor azzal védekeztek, hogy ők szeretetből cselekednek. Véleményük szerint az utcáról összeszedett embereknek nincs önfegyelmük, nem képesek jó döntéseket hozni, ezért folytonos segítségre szorulnak.

Egy másik oka annak, hogy sok követő kitart a vezetői mellett, az abuzív emberek kettős természete. Egy bántalmazó szülő például egyik pillanatban lehet kegyetlen, aztán a következőben kedves és humoros. Feleségek, akiket fizikailag bántalmaznak a férjeik, gyakran elmondják, hogy a brutális eset után mennyire figyelmes és kedves a férjük. Az időnként kapott kedvesség hamis reményt nyújt az áldozat számára és valósággal a helyére fagyasztja őt.

Az epizodikus kedves lelkészi törődés megtévesztheti a tagokat, ezért amikor egy keresztény vezetőt vagy csoportot vizsgálunk, elsősorban nem a motivációikat kell megvizsgálnunk, céljaikat vagy a kedvességüket, hanem a befolyásuk eredményeit, a gyümölcsöket.

De vajon kik is valójában ezek a vezetők a „tömjén füstje” mögött?

Nincs egyetemes válasz arra, hogy egy vezető miért válik abuzívá. A legtöbb esetben a gyülekezet felépítettsége teszi lehetővé ezt, és legtöbbjük maguk is olyan gyülekezeti háttérrel és mintával rendelkeznek, amely ezt tanította meg nekik. Ronald Enroth szerint sokan közülük problémás családi háttérrel rendelkeznek és nagyon bizonytalanok önmagukban, még ha a fellépésükkel mást igyekeznek is kivetíteni. Nem hiába szeretik olyan emberekkel körbe venni magukat, akik bizonytalanok és befolyásolhatóak. Mivel csak az abuzív fajta kapcsolatot ismerik, azokat folytatják, csak ezúttal más szerepben. Viselkedéselemzők szerint is ez az emberek feletti hatalom iránti vágy egy mély belső bizonytalanság eredménye. Sokuknak kórosan szüksége van arra, hogy értékeljék és megbecsüljék. A szent megbízatástól hasznosnak és különlegesnek érezhetik magukat, általa jutnak önértékeléshez.

Egy tekintélyével visszaélő vezetőnek semmi sem fontosabb, mint hogy a tagok minél vezethetőbbek, azaz kiskorúak maradjanak. Így biztosíthatja önmagának a biztonságot, és a rend érzetét.

Ken Blue két fajta abuzőrt figyelt meg. A gyakoribb az, amelyik jelentéktelennek érzi magát és úgy igyekszik jelentőséget szerezni, hogy mások felett uralmat próbál szerezni. Belső kétkedések és félelmek gyötrik, nem tudatosan sebez, a sebzés csak a gyümölcse lesz annak, amint ő azt a „Valakit” akivé vált, védelmezi. Azok a vezetők, akik titokban elégedetlenek magukkal és képzetlennek érzik magukat, sokkal keményebb kezűek és legalistábbak, mint azok, akik magabiztosabbak. A magabiztosabbak a másik fajta abuzőrök. Őket narcisztikus vezetőknek nevezik. Bizonyos szempontból ezek veszélyesebbek az elején, mint az előbbiek, mert sokkal kedvesebbeknek, odaadóbbaknak tűnnek. Azért is veszélyesek, mert nemcsak védelmezni akarják önmagukat, mint az előbbiek. Többet akarnak maguknak, mint egy biztos pozíciót és ezt szolgáló rendet (rendszert): dicsőítésre vágynak. Az ilyen emberek nem nőtték ki azt a gyerekkori fantáziát, amelyben élve, Superman volt a példaképük. A felnőtt narcisztikusak csüngnek azon az álmukon, hogy egy nap majd valami igazán nagyon különlegeset visznek ők véghez ebben a világban és rajongókat gyűjtenek. Arról fantáziálnak, hogy népeket térítenek meg, hogy ők alapítják meg az egyetlen igaz egyházat, felszámolják a világéhezést, vagy hogy parancsnokok lesznek majd az utolsó időkben Isten hadseregében. Úgy érzik, megérdemlik mind az emberi csodálatot, mind az isteni protekciót. Frusztráltakká válnak, ha mások problémája vagy fájdalma ennek a narcisztikus törekvésnek az útjába áll. Legnagyobb félelmük az, hogy jelentéktelenek, névtelenek vagy arctalanok legyenek. Sajnos a legkiválóbb színpad a szerepléshez az ilyen vezetőknek a pulpitus.  A katonaságot kivéve egyetlen foglalkozás terén sem lehetséges az, hogy valaki egy új városba költözve azonnal jelentős szerephez és befolyáshoz jusson egy csapat ember felett. A pulpitus azonban megadja ezt a lelkészeknek és megengedi nekik azt, hogy hétről hétre osztatlan, zavartalan és kihívástól mentes figyelmet kapjanak. Ha maguknak kell nyájat toborozniuk, akkor ahhoz, hogy követőket és csodálókat szerezzenek, gyakran különleges kijelentésekről tesznek bizonyságot vagy csodaképességekről. Gyakran hallani tőlük biztató próféciákat a tagok életére nézve. A hívők így elfeledkezhetnek jelenbeli szükségleteikről és problémáikról, valami többre, nagyobbra várva. „A szabadítás közel van.” „Isten hamarosan valami nagy dolgot fog tenni az életedben.” „Várj az Úr szabadítására.”  Az ilyen és ehhez hasonló biztatások gyakran mind ugyanazt szolgálják, hogy a tag ne a jelenre összpontosítson. A jövőre várakozás jelenbeli tétlenséget szül, a vezető zavartalanul tudja folytatni a saját érdekeiért és szükségeiért való munkálkodást.

A pásztori funkció gyakorlatilag nem a nyájat szolgálja, hanem a nyáj létezése szolgál az abuzív lelkész fenntartására, igazolására, esetleg népszerűsítésére. Egy tag lelki szükségletei mindig háttérbe szorulnak egy vezető narcisztikus szükségleteinek betöltésekor, és biztosak lehetünk abban, hogy ha egy ilyen vezetőnek választania kell a saját imidzse vagy egy tag lelki szükséglete közt, akkor mindig az előbbit fogja választani.

o