A problémák titokban tartása olyan diszfunkcionális családok jellemzője, amelyekben
alkoholizmus vagy valamilyen abúzus folyik.
Vannak vallásos közösségek, ahol fellelhető ez a „ne beszélj”-szabály. Az oka, amiért nem beszélnek
még egymás közt sem a problémákról, az show, a „minden rendben van”-látszat, nagyon
imidzs-tudatosak. Ezek az emberek képtelenek felérni a saját standardjaikat,
így hát el kell rejteniük azt, ami a valóság. Néhányan közülük úgy gondolják,
hogy így kell megvédeniük Isten jó nevét, vagy hogy nem lehetnek ők azok, akik
esetleg rossz fényt vetnének kívülállók előtt a közösségre. Az, ahogyan a dolgok kinéznek, vagy amit
mások gondolnak sokkal fontosabb lesz, mint az, ami a valóság. Isten közönségszolgálati
ügynökeiként akarnak tevékenykedni.
Egy másik oka a titkolózásoknak, hogy a vezetőség leértékelően ítéli meg a
híveket. Lelkészi összeesküvéseket szülhet, amint azt mondogatják egymást közt:
„Az emberek nem elég érettek ahhoz, hogy
megérteni és kezelni tudják az igazságot.” És ilyen titkolózás lehet a
tagok közt is. Mivel nem tartják helyesnek kibeszélni a problémákat, zárt ajtók
mögött szövögetik az összeesküvéseket és pletykák keletkeznek. Ha nyilvánosan
nem lehet megbeszélni, akkor terjedni fog az illegális beszéd, egyik embertől a
másikig. Az intimitás érzését adja, amint a feszültséget oldja, de igazából
megöli azt, ahogyan az őszinteséget is. Gyakran előfordul az is, hogy ha
valakinek valamilyen konfliktusa, panasza támad egy másik tagra, nem azzal az
illetővel beszéli meg, hanem egyenesen a lelkészhez megy. Néha nagy barátságok,
sőt családtagok vannak még jobban összezördítve, vagy éppen szétszakítva
félretájékoztatás és pletyka miatt.
A kifejezés szabadságával, az egyenes beszéddel és az őszinte kérdésekkel
szembeni intolerancia egy abuzív rendszer védjegye.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése