6. Magatartásközpontúság

Minden vasárnap délben felbuzdult hívők ezrei sétálnak ki a gyülekezeti ajtókon megújult elhatározással, hogy meghalnak önmaguknak és élnek Istennek, ahogy kell. Egy héttel később visszatérnek csalódva önmagukban és megszégyenülten. Néhányan közülük, akik kevésbé őszinték és éberek, talán büszkeséget éreznek az elmúlt hét lelki eredményeiért. Egyetlen oka annak, hogy a lelki vezetők könnyen gondolhatják, hogy ők nagyobb sikerrel megfeleltek Isten elvárásainak az, hogy ők azok, akik ezeket az elvárásokat megfogalmazzák. Ilyen kifejezésekkel népszerűsítik a helyes magatartást: „vegyük fel a keresztünket” „tagadjuk meg önmagunk” „letenni az oltárra” „mélyebb életbe alámerülni”. A hívő eszében pedig mindig ott lesz a kérdés: „vajon én letettem-e már eleget az oltárra?” Ez nemcsak bizonytalanságot, de egy folytonos bűntudatot táplál benne és felváltja az Isten kegyelme általi megváltást a vallásos erőfeszítésekre, saját önfeladására, amelyben nyugalmat sosem találhat. Számára a keresztény élet teljesítménykényszerről, vallásos perfekcionizmusról kezd szólni. Ebből következnek a szégyen-alapú kapcsolatok, és az úgynevezett törvényeskedés, avagy legalizmus.

A hívő ugyanakkor azt is hallhatja, hogy az emberi szívben nincs semmi jó. Főleg azokban a közösségekben fordul elő ez, amelyek hisznek az ember teljes romlottságában. Kálvinista tanítás, amelyben persze hihetnek nem tudatos, kálvinista csoportok is. Ez a kálvinista tanítás azt is vallja, hogy Isten kiválaszt egyeseket az üdvösségre, másokat a kárhozatra választ ki, mindenkit elrendel, mivel az ember annyira romlott és bűnös, hogy képtelen önmagától, saját akaratából Istent választania, tehát teljesen romlott és hitvány a szíve, nincs benne semmi jó, semmi szeretnivaló. Általában az ezeket valló csoportok legalisták is, mivel a romlottságuk túlhangsúlyozódik, a bűnökre fókuszálnak a „megszentelődés” címszó alatt, így a fegyelem is fontos szerephez jut. Fontos nekik, a „helyes magatartás”, így aztán érdekes módon egyszerre kettős üzenet érkezik a hívő lelkéhez: „Légy jó keresztény és tedd, ami jó. + Nincs a szívedben semmi jó, ne bízz benne.” Vagy a vádoló változat:“Nem akarsz te szeretni, nem látod? De azért szeress!”  Mintha csak azt mondanánk egy hegymászónak: „A lábaid el vannak törve, de azért mássz magasabbra.” Az, hogy Isten Lelke segít a jót tenni, elméleti és teológiai érvelésnél érvényesül csak, mert az üzenet a szószékről az, hogy Isten elvárja, hogy helyesen cselekedj, és ha nem teszed, akkor megharagszik.

A „helyes magatartás” az ilyen közösségekben sokkal fontosabb, mint maga az ember. Egy tagot, és persze egy kívülállót is, a gyülekezet írott vagy íratlan szabályai és felállított mércéi szerint értékelnek és ítélnek meg. Az egyén értéke a teljesítményétől és a látható viselkedésétől függ. Az amit tesz, sokkal fontosabb és értékesebb, mint az, aki. Nincs megértés elbukás vagy gyengeség esetén. A rendszer főként a „mit nem szabad” szabályok talapzatán áll, ráadásul vannak olyan íratlan szabályok is, amelyeket egy új tag észre sem vesz, mindaddig, amíg meg nem szegi őket. Ha az ilyen rendszerben élő hívőket arra invitálják, hogy megtérjenek valamiből, bármi legyen is az, megteszik. Ha arra invitálják, hogy csendben maradjanak, hallgatnak. Ha arra, hogy több pénzt adjanak, megteszik. Bármit megtesznek azért, hogy még biztosabbak legyenek abban, hogy Isten szereti és elfogadja őket, a vezető és a többi gyülekezeti tag barátságát pedig megkapja. Sok hívő számára nincs is semmi fontosabb, mintsem hogy ezt az értékelést és fontossági-érzést megkapja. Gyakran kérdezgetik a cselekedeteikről és döntéseikről, hogy Istennek tetsző-e vagy nem és a legapróbb részletekben is Isten akaratát akarják megtudni. Úgy érzik, teljesíteniük kell azért, hogy Isten ne haragudjon rájuk. Úgy érzik, nem hozhatnak szégyent Isten nevére, őszintén félnek, hogy csalódást okozhatnak neki, és nem bizonyulnak méltóaknak hozzá. Mégis ha valami jót cselekszenek, és azt valaki szóvá teszi vagy megköszöni, akkor gyorsan rávágják, hogy nem ők tették, hanem Isten. Ha meg nem sikerül vagy valamit hibáznak, akkor önmagukat, egész lényüket tapasztalják meg hibaként. A hibát annyira internalizálhatják, hogy egy idő után azt hiszik, csak tévedésre képesek. Ráadásul nem tesznek különbséget hibák, tévedések, figyelmetlenségek közt, mindent bűnként címkéznek, és még a nem tudatos bűnöket is megbánják. Nem tudják elfogadni emberségüket és túltenni sem magukat azon, hogy a tévedések, ahogyan a bűn is, az emberi természet része.

Egy teljesítmény-centrikus prédikáció nem más, mint a bűntudat manipulációja, a lelki tisztaság és teljesítmény elérhetetlen standardjait állítva fel. Ha komolyan vesszük, akkor folyton azzal szembesülünk, hogy nem felelünk meg, keményebben, többet kell próbálkoznunk, egyre jobbak és jobbak kell legyünk. Amikor a hívők elfogadják a teljesítmény-alapú standardot, amelyeket a prédikátoraik hirdetnek a szószékről, be kell tartaniuk azt, különben bűntudatot, szégyent éreznek. Ayn Rand a Veszett világban a következőket írja: „Ártatlan embereket nem lehet irányítani. Az egyedüli hatalom minden kormány kezében az a hatalom, amikor bűnözőkre csap le. Nos, ha nem eléggé bűnözők, akkor bűnözőket faragunk belőlük. Annyi mindent nyilvánítunk bűnnek, hogy az ember élete lehetetlenné válik a törvények megszegése nélkül. Ki akar egy törvénytisztelő polgárokból álló nemzetet? Mi van abban bárki számára? De fogadjunk csak el olyan törvényeket, amelyeket sem betartani, sem végrehajtani, sem értelmezni nem lehet, és máris megteremtjük a törvényszegők országát, és akkor hasznot húzunk a bűnösségből."  David Chilton pedig így vélekedik a bűntudatról: „A bűntudat egy hatalmas erő. Összezavarodottaknak, illetékteleneknek érezzük magunkat tőle. Másoktól kezdünk függeni, ők kezdenek döntéseket hozni helyettünk, és kerülni fogjuk a szükséges konfrontációkat meg a független cselekvést. Szolgákká válunk.” Michal Horton szerint: „Nagy irónia, hogy azok, akik folyton megmondják nekünk, hogy mi a bűn és hogyan kerüljük azt el, azoknak igazából nagyon alacsony elképzelésük van a bűnről.”

A vallásos szabályok, viselkedési útmutatók jóknak tűnhetnek, és jól hangozhatnak, de valójában lelki mérgek. Az önmegtagadó, de saját erőfeszítések árán létrejött kegyes élet, nem a hit őszinte kifejeződése. A „helyes magatartásnak” lehet pontba szedhető listája, és mivel külső megnyilvánulásokról szól, azok által mérhető és ellenőrizhető. Az abuzív rendszerek a bűnt legtöbbször külső viselkedésként definiálják. Ez egy olyan szégyen- és teljesítmény-alapú struktúrát állít fel, amelyben az erősnek sikerülhet, a gyenge elbukik.  A legfőbb üzenete: „veled valami nincs rendben” „te magad vagy a probléma”. „Egy nagy error vagy.” Az eredmény a negatív énkép, sőt öngyűlölet. A „szentek” bűneik terhét kegyesen hordozhatják, míg a „küszködők” szégyenteljesen és elutasítottan, hiszen a „szenteknek” lehetővé válik az, hogy tagadják vagy elrejtsék bűneiket, belső állapotukat, míg a „küszködők” vagy őszinték ezt nem tudják megtenni. A cigarettázást például nehezebb elrejteni, mint azt, hogy bizonyos jócselekedetek mögött milyen motivációk állnak. Az ilyen rendszer a felsőbb körnek lehetőséget ad szerepelni, míg az alsóbb körnek csak a szégyenre ad lehetőséget.

Ha külső viselkedésként határozzuk meg a bűnt, azzal jelentéktelenítjük azt, és azzal együtt a Megváltót is.

Egy legalista csoport Istene túlságosan ember, a Mikulás és a közlekedési rendőr keresztezése, aki listát készít és ellenőrzi, hogy ki teljesíti. A jó kisfiúkat megjutalmazza, a rosszakra megharagszik. Ennek a szeszélyes Istennek a mi viselkedésünktől függ az érzelmi élete, miközben „időbe zárva” elvárja, hogy egy standardizált vallásos teszt keretében levizsgázzunk. Aki átmegy ezen a vizsgán, azt beveszi a klikkjébe, megáldja, aki nem megy át a vizsgán, azt természetesen megbünteti, esetleg megátkozza.

Ken Blue szerint amikor az emberek azzal vannak elfoglalva, hogy mennyire tetszhet Istennek a magatartásuk, mikor elégedik meg velük, akkor igazából nem is Istennel tőrödnek, hanem a vallásos köntösbe bújtatott egojukat istenítik. A teljesítmény-központúsággal ugyanis az a fundamentális teológiai probléma, hogy az Isten standardja nem egyszerűen magas és elérhetetlen, hanem 100%-os tökéletességet kér(ne). És ha 1% is hiányzik, a többi nem számít. Jézus is erre próbál rávilágítani: ha egyetlen parancsolatot is megsértünk a tízparancsolatból, akárcsak gondolati síkon is, megszegtük mind a tízet. A kereszténynek ezért van szüksége Megváltóra. Amikor egy Krisztus-követő egy biblikus erkölcsi elv szerint él, nem szabályt követ, és nem egy érdemszerző vagy helyreállító cselekedetként teszi, hanem automatikus, megért gyümölcse annak, aki ő. Érlelődő személyiségéből, lényegéből fakadó tett. Donald Sloat a következőképpen magyarázza: „A baj az, hogy bármilyen lista követhető, nem számít, mennyire szigorú, mert vége van valahol és uralható. Az a személy, aki lista szerint él, azt kezdi hinni, hogy csökkentheti a belső bűnös állapotát azzal, hogy bizonyos külső cselekedeteket redukál. Más szóval a fókusz a bűn megmutatkozásán (a listán) van, és nem a belső állapoton.”

Látszólag vannak kevésbé legalista csoportok is. Ott nem a cselekedeteken van a hangsúly, hanem a belső hiten, annak mértékén. Ha megvizsgáljuk, akkor tulajdonképpen ugyanarról van szó, mint a legalista csoportok esetében. Olyan, mint a Titok vonzás-törvényének a tanítása, csak keresztény köntösbe bújtatva. Ha valamit erősen hiszek, akkor Isten megteszi, vagy megadja, és ez lesz a mérőrúdja, a bizonyítéka annak, hogy jó úton járok-e és üdvözülök-e. Akár hit-biznisznek is lehetne nevezni. Hobart Freeman véleménye szerint a “hit üzenete” a “hit járása” teljesen elfordította a kortárs evangéliumi kultúra figyelmét a Krisztus-központúságtól. „A hit-üzenet egy hamisított, bibliátlan hit. Átveszi a Jézus Krisztussal való kapcsolat helyét. Krisztus már csak egy másodlagos figura. Azt tanították neked, hogy ha a hitet termeled, akkor Isten megáld téged és végérvényes bizonyítékod lesz arra nézve, hogy te Jézus Krisztust követed. Ezek az emberek azt mondják: “teljes szívemből hiszem, hogy a jó úton járok, mert Jézus meggyógyított. Jézus előléptetett. Jézus új autót adott. Megadta szívem kívánságait. Minden a hit munkájának a kérdéséve válik, valamilyen hit formuláknak az elvégzésétől függ. Amit te teszel az a fontos bizonyítéka annak, hogy üdvözült vagy, és nem az, amit Jézus tett az üdvösségedért.”

Hogy mi a különbség az ószövetség és az újszövetség között, miért van két szövetség, mit jelent a törvény, mi a célja, hol a helye, és mi a kegyelem; hogy milyen sok dogma, vagy apróbb, de annál mérgezőbb tévhit él az ilyen közösségekben, amelyek nemcsak teljesítménykényszerbe és vallásfüggőségbe, de akár depresszióba is taszíthatják a hívőket, és hogy ezek miért tévhitek, annak tárgyalására itt nincs lehetőség, mivel ez nem egy teológiai tanulmány kíván lenni, de ajánlani tudom a következő keresztény szerző vallomását és könyveinek az elolvasását.

Andrew Farley: The Naked Gospel (A meztelen evangélium)

Andrew Farley: God Without Religion (Isten vallás nélkül)

Andrew Farley weboldala: http://www.andrewfarley.org/the-naked-gospel