Élet a lelki abúzus után

Minden ex-tagnak más mesélhető története van, más-más méretű károkkal és érzelmi szükségletekkel. Azok az egyének, akik sok év múlva hagyják ott az abuzív csoportot, gyakran teljesen más életkörnyezetben vannak, mint amikor beléptek a csoportba.  Akik akkor egyedülállóak voltak, lehet, hogy most már házasok, vagy ha házasok voltak, most elváltak. Pároknak lehet, hogy most már gyerekeik vannak, akik szintén sérültek valamilyen szinten érzelmileg és szociálisan a csoporton belül. Mivel mind a külső, mind a belső károsodások egyénenként eltérőek, és eltérően kerülnek feldolgozásra, nincs semmilyen teszt, amely felmérhetné a károkat. Ronald Enroth szerint a gyógyulás legtöbb esetben egy hosszú és fájdalmas folyamat, és ez igaz lehet olyan esetekben is, amikor az abúzus csak rövid ideig tartott. Hónapokba, de legtöbbször évekbe kerül, az átélt traumától és az utógondozásra szánt időmennyiségtől függően. A legtöbb ex-tag még sok-sok év múlva is poszt-traumatikus érzésekről tud beszámolni. Egy 48 különböző gyülekezetekből távozott 350 ex-tag segítségével készült felmérés eredménye az, hogy az abuzív rendszerek ex-tagjai a rendszer káros hatásait általában 81.5 hónapig szenvedték. Tehát majdnem hét év kellett ahhoz, hogy megszabaduljanak a káros hatásoktól. Valami olyasminek a gyógyulására van szükség, amit lelki erőszaknak is lehet nevezni. Úgy érzi az ember, hogy megalázták, valamit elvesztett, és többé már sosem lesz az, aki volt. Ahogyan Enroth könyvében valaki mondta: “A megtapasztalás komplexitása annyira nagy, hogy lehetetlen megfelelően beszélni róla olyan valakiknek, akik nem mentek rajta keresztül.” A háborús veteránok szoktak hasonlóakat mondani.

A vallási lelki abúzust azért szokták a gyerekbántalmazáshoz hasonlítani, mert a bizalmat erőszakolják meg. Azt az ártatlanságot sértik meg, amelyből fakad a gyermeki bizalom és hit. Szakemberek és olyanok, akik átélték, a nemi erőszakhoz is szokták hasonlítani, mert ugyanolyan érzések maradnak a nyomában. A visszaélés a legbensőbb valójában sérti meg az embert, szívében a legbelsőbb kör falát töri át. Egy olyan bántalmazás, amelyik a központi magvát rombolja annak, akik vagyunk. Összetöri az egyén személyes hitét, az éntudatát, az emberségét, és még Isten léte is kérdésessé válhat.

Ha valaki képes kijönni meggyógyulva abból a sötét völgyből, amelyen az abúzust követően átmegy, akkor hihetetlen erővel fog felsétálni a túloldalon. De odáig hosszú az út…

Amikor egy ex-tag távozik egy abuzív rendszerből, egyedül találhatja magát az idegen és hirtelen kitágult világban. A világ nem-törődőmnek tűnik, a kontrollhiány pedig ijesztő tud lenni. A kilépők legtöbb esetben úgy teszik meg a drasztikus lépést, hogy fogalmuk sincs arról, milyen sok hasonló eset történik, és mennyi abúzus megy végbe. Annak felfedezése, hogy vannak mások is, akik hasonlókat éltek meg, nagy segítség lehet ezeknek az embereknek. Ha viszont nem találkoznak más ex-tagokkal, akkor nehéz lehet megosztani más emberekkel a tapasztalatokat, mert azzal szembesülhetnek, hogy senki sem értheti meg a problémájukat: sem keresztény körből, ahogyan világi oldalról sem. Amúgyis nehéz beszélni arról, amin keresztül mentek, kicsit bolondoknak érzik magukat miatta, a megtörtént eset számukra is éppen annyira hihetetlen, mint a hallgatóik számára. A „világi” barátok, ha még maradtak ilyenek egyáltalán, vagy ha kerülnek, legfeljebb csak a tévéből, hallomásból ismerik az evangéliumi gyülekezet fogalmát és sok esetben inkább lenézik azokat, akik ilyen kisegyházakban jártak vagy járnak. Ők tehát nem mindig, de elég sok esetben nem érthetnek meg egy ex-tagot, és miközben egy lelkileg abuzált megossza a vele történeteket, azt érezheti, hogy az emberek bizonytalankodva fogadják őt és a mondandóját. Ki nem mondott, de félreérthetetlenül közvetítik feléje mások: “Valami veled nagyon nincs rendben, hogy egy olyan gyülekezetbe keveredtél.” Az ilyesmik nagyon elbátortalaníthatják őket, miközben próbálnak visszatalálni, és beilleszkedni a normális világba.

Ha valaki egy olyan csoportot hagy ott, amelyik nagyon szigorú struktúrájú volt, és korábban elvágott minden lelki szálat korábbi barátaival és családtagjaival, akkor úgy jön ki a való, rideg világba, hogy nincs semmilyen segítsége. Azokban már többé nem bízik, akikkel nincs közös múltja, a szellemi családját és barátait pedig, akikkel évekig megosztotta a személyes, mindennapi életét, hátrahagyta. Ezek a barátok, most ellenségként néznek rá. Az ilyen ember segítség nélkül könnyen öngyilkos lehet, vagy legalábbis megbetegedik. A depresszió szinte kivitel nélkül minden ex-tagnál valamilyen mértékben elkerülhetetlen. Motiváció és energia hiányát érzik. Vannak, akiken nem látszik, hogy megviselte volna őket az eset, ám akár mutatnak érzéseket, akár nem, nagy szükségük van empátiára, objektív egyénekre, akik nem fogják őket úgy kezelni, mint valami önérzetes és paranoiás történetmesélőket. Egy nagy társadalmi és pszichológiai kificamodást éltek meg. A barátok és családtagok, terapeuták nyitott magatartása nagy segítséget jelenthet számukra a gyógyulási folyamatban. Szalai András a következőket írja: „Nem szabad őket ezért "abnormálisnak" bélyegezni! Sokan évtizedeket éltek le boldogan vagy boldog­talanul bizonyos vallási szervezetekben vagy mozgalmakban, de miután felismerték a megtévesztést vagy a lelki szükségeikkel való visszaélést, kiléptek, és a sebeik ellenére is "normális" embereknek bizonyul­nak. Érthető a társadalom tanácstalansága, tehetetlensége, a tragédiákat, botrányokat követő időnkénti "szekta­hisztéria", de egy vallási közösség tagjait nem szabad a vezetőik bűnei, idegenül ható hitéleti elemeik vagy a lelki hiányokkal való visszaélés lehetősége miatt megbélyegezni. Ami pedig a jogi megoldásokat illeti, a psziché, a misztikum és a transzcendens világában nemigen használnak. Ami valóban használ, az az ismeret­terjesztés, a megelőzés, utólag a megfelelő lelkigondozás, és kriminális esetekben a jó ügyvéd.”(http://www.apologia.hu/index.php/component/content/article/12-vallasok-tanacsok/76-vallasi-temaju-szaktanacsadas)

Ugyanebben a cikkben arra is kitér, hogy a “A gyógyulás egyik fontos eleme az önálló döntésre való képesség visszaszerzése, ami természetesen időt igényel. Ezért fontos megértetni a klienssel, hogy ő most nem "deprogramozva lett" vagy "kimentve lett", nem mások csináltak vele valamit, hanem ő az, aki végre valóban szabad, tudatos és önálló döntést hozott; amikor a vallási közösséghez csatlakozott, akkor is ő döntött, és jól döntött –  az akkor számára elérhető információk alapján; miután kiderült a megtévesztés, vagy hogy igazából nem erre vágyott, most is ő döntött, és még jobban döntött;”

Egy olyan környezetben töltött idő után, ahol az egyént lelkileg manipulálták, esetleg felnagyították a spirituális vagy különféle más tapasztalatokat, a csoport elhagyása azzal járhat, hogy az egyén elveszíti a realitásérzékét. Először még azt hiszi, hogy ott folytathatja az életét, ahol abbahagyta a csoporthoz való csatlakozáskor, annak ellenére, hogy közben változások mentek végbe a világban, a barátok és a családtagok életében. Hamarosan rájön, hogy a visszatérés nem annyiból áll, hogy csak úgy „hazamegy.” A jövő irreálisan fényesnek vagy kilátástalannak tűnhet attól függően, hogy az egyén milyen állapotban próbál visszailleszkedni a normális társadalomba. Fennáll a lehetősége annak, hogy nyomorult állapotba kerül az élete. (ezért is keringhetnek az abuzív közösségekben elrettentő példaként pletykák a távozottakról) Megtörténhet, hogy elzüllenek, valamilyen szenvedélybetegség lesz úrrá rajtuk, munkahelyi gondjaik lesznek, elválnak.

A legtöbben közülük átmennek egy másik gyülekezetbe, mert ez segíti őket abban, hogy ne érezzék úgy, elhagyták Istent. Még mindig hisznek a toxikus hitből fakadó tévhitekben, így könnyen abuzív rendszerbe kerülnek megint. Az új gyülekezet csak néhány külsőségben különbözik, (pl. egy vádaskodó, legalista csoportból átmegy egy “csak pozitív érzelmek”-gyülekezetbe) és ez azt az illuziót adhatja nekik, hogy változtattak. Az sem ritka, hogy ezek az emberek közösségből közösségbe mennek, folyton vándorolnak.

Mások agnosztikusakká vagy ateistákká válnak. Megint mások az új, keleti spirituális dolgok felé fordulnak. Vannak, akik egy hagyományos egyházba próbálnak visszailleszkedni, de itt is rettegnek a keresztény kifejezésektől, zsargonoktól. Vannak akik kodependens, diszfunkcionális társkapcsolatba kerülnek, és abban folytatják egy abuzív rendszer mechanizmusait.

Vannak, akik lelki dolgok vagy terápia helyett inkább ártatlan tevékenységekbe kívánnak belefeledkezni, mint sport, vásárlás, regények, játékok. Nem kérdőjelezik meg a múltat, de többé hallani sem akarnak lelki dolgokról vagy Istenről. Az olyanoknak, akiknek sikerült a csoporttól és annak befolyásától függetlenül a külvilágban karriert építeni, most horgonyként szolgálhat a karrier, egy olyan biztos pontként, ami nem volt a fejetetejére állítva. Ők a munkájukba menekülhetnek egy időre. De akár olyan is előfordulhat, aki annyira új identitást keres, hogy lecseréli a munkahelyét.

Azok a legszerencsésebbek, akik segítséget tudnak kapni valahonnan, valakitől (család, barát, pszichológus, lelkigondozó) és fel tudják dolgozni az átélteket. Nagyon sokat számítaz is, hogy az illető az abuzív rendszerből úgy távozott-e, hogy tudja és hiszi, hogy a gyülekezet tévedett, vagy azt hiszi, hogy ő tévedett és most vétkezik Isten ellen.