Vallási abúzus a Bibliában

Jézust jobban érdekelték az emberek, mint a vallás. Az individumok valós szükségei számára fontosabbak voltak, mint a vallásos „helyesség” és annak részletkérdései.  Jézus nem ad nekünk egy kódrendszert a vallásos magatartáshoz, mint amilyent Mózes, Buddha vagy Mohammed adott. Korának vallási vezetőivel, a farizeusokkal ellentétben az sem áll érdekében, hogy rideg, vallásos és szociális kézikönyvet adjon a követőinek. Sőt, mi több, nem sokat kommentálja a szociális erkölcsöt sem. Nem beszél a politikáról, a nemek közti kapcsolatról és a nemzetek közötti kapcsolatokról. Nem szólal fel a rabszolgaság és rasszizmus ellen, sem a homoszexualitás ellen. Egyetlen szociális jelenség ellen szólalt fel, és többször is: a vallási abúzus ellen.

A mai abuzív vallási vezetők úgy gondolják, hogy azért mert ők „az Úr felkentjei” a hívőknek engedelmeskedniük kell nekik. Ószövetségi igéket hívnak elő, ahol az Úr felkentjét nem szabad érinteni vagy bántani. (pl. Dávid és Saul esete, 1 Krón. 16:22, Zsolt. 105:15) Önmaguk igazolására igeverseket ragadnak ki a maguk kontextusából, de ezek a kontextusukkal sem lennének érvényesek, hiszen az ókori Izrael hierarchiája a papokkal, prófétákkal, királyokkal száműzetett az Újszövetségből. Ilyen rendszer Isten népe számára ma nem létezik.

Jézus autoritást adott a tanítványoknak betegségek és gonosz lelkek fölött, de sosem osztott ki hatalmat egyik tanítványnak egy másik fölött. Tanítása szerint az igazi autoritás nem más, mint szolgálat. Ő maga úgy tanította a tanítványait, hogy felszolgálta nekik az ételt, megmosta a lábukat. Lerakta pozícionális autoritását, Istennel való egyenlőségét, hogy felvehesse funkcionális autoritását, a szolgálást. (Fil. 2: 5-7) Aztán meg ezt mondta az abuzív vezetőkről: „a lakomákon az asztalfőn és a zsinagógákban a főhelyeken szeretnek ülni; szeretik, ha köszöntik őket a tereken, és ha mesternek szólítják őket. De te ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van. Ne hívassátok magatokat tanítóknak se, mert egy a ti tanítótok: a Krisztus. Aki pedig a legnagyobb közöttetek, az legyen a szolgátok! Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Máté 23: 6-12)

A nyugati kultúrában a lelki vezetők gyakran a prédikálói és az adminisztratív képességeik szerint vannak megítélve és értékelve, de amikor Isten megvizsgálta a pásztorokat az Ezékiel 34-ben, ezt a kritériumot nem említette.  Izrael vezetőire azért neheztelt, amiért „nem erősítették meg a gyengét, a sérültet nem kötözték be”. „Erőszakosan és kegyetlenül uralkodtak rajtuk” (4. v) vagy ahogyan Jézus később mondja: „Súlyos és elhordozhatatlan terheket kötnek össze, és az emberek vállára rakják”(Máté 23:4) Mind Ezékiel, mind Jézus ugyanazt az alapvető hibát kifogásolták a pásztorokban: kihasználják a nyájat a saját érdekeikre. Ma, amikor a lelki vezetők ránéznek a gyülekezeteikre és nem embereket, különböző egyéneket látnak, hanem számokat: gyülekezeti statisztikát, tizedeket, és programjaikba bevonható munkálkodókat, azt a mintát követik, amelyet Ezékiel és Jézus elítélt.

Jézus ugyanolyan károsnak és haszontalannak látta korának pásztorait, mint Ezékiel napjaiban. Bármikor rossz példával akart szolgálni, velük példázódott. De kik is voltak ezek a pásztorok? Jézus miért nem kedvelte őket és miért utasította el a tanításaikat? Tudunk-e mi párhuzamot vonni köztük és mai abuzív vezetők közt? Ennek megállapításához segítenek A farizeusok és a A kovászos újszövetségi gyülekezetek című bejegyzések.