Kilépés egy abuzív közösségből

Ken Blue szerint a hiba, amit az áldozatok elkövetnek nem az, hogy túl korán távoznak, és nem próbálják megváltoztatni a közösséget, hanem az, hogy túl sokáig maradnak. Minél tovább marad valaki, annál nehezebb otthagyni.

Egy olyan valakinek, aki sosem volt tagja egy kultikus tulajdonságokat hordozó gyülekezetnek, egyszerűnek tűnik egy abuzív közösség elhagyása: „lelépsz és kész”. Miért nehéz ez mégis?

1. A legtöbb tagnak a közösségben van minden barátja, sőt, sok esetben a családja. Van, akinek a munkahelye is. Nehéz kisétálni a kapcsolatokból, még ha azok károsak is. Egy közösséget elhagyni sajnos azt is jelentheti, hogy kisétálni az összes kapcsolatból, és szakítani mindazzal, amit az egyén felépített az életeként. Oda hordott már annyi időt, annyi pénzt, minden álmát, a bizalmát. Odavitte talán a családját.

2. A hívő hosszú ideje asszociálta a fejében Istent a gyülekezettel és e tudatos vagy éppen tudatalatti minta szerint érez. Ki az a hívő, aki el akarná hagyni Istent vagy hátat fordítani neki? A hívőnek „elhagyni az gyülekezetet” egyenlő azzal, hogy lázadni Isten ellen, és hűtlen lenni hozzá. Uralkodik benne az érzés, hogy ha kilép a gyülekezetből, Isten leveszi az áldását az életéről és valami szörnyűség, katasztrófa fog bekövetkezni az életében. Talán csődbe megy az üzlete, meghal a gyermeke, tönkremegy a házassága. Néha legendák is keringenek azokról, akik kiléptek a gyülekezetből. Szájról szájra terjednek a mesék róluk, hogyan járták meg, mennyire szerencsétlenné sikeredett a sorsuk és mennyire romlottak és Istentől eltávolodottak lettek. Az a paranoia, hogy a gonosz karmai közé kerül az, aki kilépik a biztonságos egyházból, benntartja a hívőt.

3. A hívő azt tartja Istennek tetsző dolognak, ha egyszerűen megbocsájtja azt, ami nem tetszik neki, Isten elé viszi, ott leteszi, és hallgat a közösségen belül róla, hogy ne ártson az egész csoportnak a saját nyűgjeivel. Elvégre „nincs tökéletes gyülekezet”. Másrészt már megszokta, valósággal beleivódott a tudatába az alapérzés, hogy ha van valami probléma, az csakis őbenne lehet, vagy a hozzáállásában.

4. A távozási szándék vagy akár csak egy problémára való figyelmeztetés is, legtöbb esetben megaláztatással jár.

Azok a tagok, akik mégis kezdik megkérdőjelezni a toxikus hitet, vagy rámutatnak a közösség működésének problémájára, arra ébrednek, hogy maguk váltak problémává.

A felszólalók többsége általában először megpróbálja megbeszélni a problémákat. Reménykednek abban, hogy sikerül a rendszeren változtatniuk. Vannak, akik azzal az abuzív rendszereket és családokat jellemző szabállyal találkoznak, hogy „ne beszélj”. Ha valaki mindezek ellenére mégis beszél vagy tovább lázad, akkor hirtelen előkerülnek a bűnei, terítékre is tehetik azokat. Lelki zsarolások, megfélemlítési kísérletek bibliai igeversekkel, gyülekezeti fegyelmi eljárások (szolgálatoktól és tevékenységektől, valamint sákramentumoktól való eltiltás) pletykák kezdik kísérni őt. Kijelentik róla, hogy „kritikus lelkületű” és ennyi elég a többi csoporttagnak, hogy ezek a felcímkézések mozgósítsák őket a lázadótól való elkülönülésre vagy épp a szembeszállásra.

Abban az esetben ha a lázadó felfedné a csoport problémáit a külvilág előtt is, a csoport hamar hitelteleníti, és nemcsak bűnei, de még érzelmi és mentális egészsége is megkérdőjeleződhet. A vezetők felhívják a közösséget egységre, ami bizonyos csoportokban azt is jelentheti, hogy távolságot kell tartani a lázadótól. Hozzáteszik: „amíg meg nem tér” „az ő javára” „a gyülekezet védelmére” „Isten dicsőségének megvédésére”.

A „ne beszélj”-szabályt alkalmazó közösségekben meg sem beszélheti a közösség az ügyet, hanem a lelkészhez vagy a vezetőséghez jön be minden információ mindenhonnan és onnan is megy ki minden irányba. A tagok közt legfeljebb csak suttogások, pletykák által terjed, hogy XY-t megszállta az ördög, Absolonnak (vagy ha nő, akkor Jézabelnek) nevezik, és az ördögi szándéka nem más, mint hogy szétszakítsa Isten népét, akit Ő összegyűjtött. A pulpitusról is elhangzanak a Jézabelről szóló prédikációk, és bár nevén nem nevezik a bűnöst, mindenki tudja, hogy kiről van szó.

Ha valaki még ezek után sem tér meg, akkor kizárják a közösségből. Az exkommunikálás nem egy érzelgős, szép búcsúztató. Van, ahol megátkozzák az illetőt, van, ahol átadják őt az ördögnek, van, ahol egyszerűen kizárják Isten országából, de minden esetben „hitetlen” „pogány” „istentelen” bélyegekkel illetik, és a gyülekezetben maradottaknak tilos vele bármilyen kapcsolatot fenntartani. Példaként használják arra, hogy „milyenek ne legyenek”. Megtörténhet, hogy az utcán sem köszöntik majd őt, leprásként néznek rá, és nem ritka eset, hogy a bennmaradó családtagoktól is el kell szakadni, mert azok többé nem beszélnek vele, vagy ha igen is, lenézik.

Egy olyan közösségben, ahol az egyén valamikor hűségfogadalmat tett és nyilatkozatot írt alá, a kilépés nem történik meg azzal, hogy bejelenti: „távozom”. Illetve bejelentheti, de végül olyan kicsengése és kimenetele lesz a lépésnek, hogy nem ő lépik ki, hanem maga a közösség vezetősége exkommunikálja őt a bűnei miatt, amelyekből nem akar megtérni.

Annak az embernek, aki kilépik egy káros közösségből, meg kell tanulnia élni. Ronald Enroth könyvében, amelyben a szerző rengeteg esetet elmesél, valós személynevekkel és gyülekezetnevekkel, álnevekkel is és névtelenekkel is, az egyik névtelen így jellemezte a kilépést: „Képzeld el, hogy a Disneylandben nősz fel, és minden, amit tudsz a világról az csak az ottani kultúra.  Most képzeld el, hogy húsz év után először kilépsz a kapun az igazi világba. Ilyen az, amikor otthagyod őket.”

Sajnos az elhagyás ezzel nem ér véget. Ha valahol valaki sok időt töltött el, az onnan való kilépéskor sok mindent magával visz… Erről szólnak az Élet a lelki abúzus után és A gyógyulás című bejegyzések.